Beszámoló - Az én történetem

Megfogadtam a tanácsát. Először egy Canon 1100D-m volt, majd egy másik párizsi utam alatt megláttam a tökéletes gépet egy kirakatban. Kicsi volt, fehér, gyönyörű. Utána olvastam, kiderült, hogy egy MILC gépről van szó, a neve pedig Nikon V1. De hozzáteszem, még akkor sem tudtam többet a fotózásról, mint 2010 őszén. Automata üzemmódban fényképeztem, de a szenvedély, a teljes kikapcsolódás élménye már akkor is megvolt. Ez volt az első olyan fényképezőgépem, amit már csak a puszta szépsége miatt is szerettem a kezembe venni. Természetesen, mielőtt megrendeltem volna, kikértem néhány fotós ismerősöm véleményét, és ők azt mondták, arra, amire nekem kell, például street fotózás, tökéletes lesz. Be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Akkoriban sokat utaztam külföldre sajtóeseményekre, Londonba, Salzburgba, a Garda-tóhoz. Mindenhol fotóztam, a képeket pedig illusztrációként használták a cikkeimhez. Ez is fontos részlet a történetemben, hogy a főszerkesztőm nyitott volt a képeimre, és megadta a lehetőséget a publikálásra. Ez rádöbbentett arra, milyen fontos egy cikk szövegének és a fotóknak az egyensúlya. Persze, ha interjút készítettem, az illusztrációkat ugyanúgy fotósok készítették. Egyelőre.

Az számomra is érdekes, miért elégedtem meg olyan sokáig az automata üzemmóddal. De az igazság az, hogy nem bánom. Amíg nem a beállításokkal voltam elfoglalva, csak az érdekelt, mit látok magam előtt, hogy mit akarok megörökíteni. Egy önfeledt hobbi volt, a legjobb kikapcsolódás, amit el tudtam képzelni.

2016-ban nagy feladatot vállaltam. Könyvet írtam az Operaház balettművészeiről. Ez azt jelentette, hogy reggeltől estig, minden próbán és előadáson ott voltam, hogy később a táncosokkal készített interjúk alatt mindenre rá tudjak kérdezni. Az anyaggyűjtés 2016 szeptemberétől 2017 júniusáig tartott. Egészen decemberig csak telefonnal fotózgattam, legfőképpen azért, hogy később, amikor a kéziratot írom, minél pontosabban vissza tudjam adni a helyszínek hangulatát, berendezését, a színeket, a fényeket stb. Karácsony környékén azonban, bevallom, kicsit unni kezdtem azt a rengeteg Diótörő előadást. Nem túlzok, ha azt állítom, az ünnepekig legalább harmincszor láttam, a próbákkal együtt. Egyik nap úgy döntöttem, beviszem a Nikon V1-et, és fotózgatok a kulisszában. Néhány fotót megmutattam azoknak, akikről készültek. Kérték, hogy küldjem el őket, megkérdezték, kitehetik-e az Instagramra? Ez motivált a folytatásra, onnantól kezdve egyre gyakrabban volt nálam a gépem. Eredetileg nem az én képeim kerültek volna a könyvbe, én csak a kézirattal foglalkoztam. De végül máshogy alakult. Sokan buzdítottak arra, hogy ne féljek megmutatni a fotóimat, még akkor is, ha nem erre a célra készültek. Persze, okoztam némi fejtörést a képszerkesztőnek, főleg a telefonos képekkel, de mindenhol azt a pozitív kritikát kaptam, hogy a fotók beszédesek, és izgalmas egy kívülálló szemével bepillantani a függöny mögé. Ez is lett a könyv címe. A függöny mögött: A balett titkos világa.

A könyv 2017 decemberében jelent meg. Nem egészen egy hónap múlva felkérést kaptam egy újabb balettról szóló kötet megírására, a Magyar Táncművészeti Egyetem akkori rektorától. Megfigyeltem, hogy bárkivel, így a rektor úrral is, ha beszélgettem A függöny mögöttről, a képeket legalább annyira dicsérték, mint a szöveget. Ezért nagy elhatározásra jutottam. Eldöntöttem, hogy megtanulok fotózni, és az új könyvben a képekre is nagy hangsúlyt fogok fektetni. Tudat alatt a fotózás egyfajta mentőöv is volt. Újságírónak és írónak lenni egyszerre nagyon kimerítő vállalkozás. A felkérést örömmel vettem ugyan, de megijedtem a gondolattól, hogy újra ilyen nehéz kihívás előtt állok. Nem éreztem kellő motivációt arra, hogy máris új könyvbe kezdjek. De tudtam, hogy nem hagyhatom veszni az ötletet, mert így lesz kerek a történet. A második könyv ugyanis azokat a tanulóéveket mutatja be, hogyan válik egy kisgyerek felnőtt balettművésszé, mi szükséges ahhoz, hogy valaki egyszer akár az Operaház színpadán táncolhasson. A fotózás gondolatától azonban izgatottságot éreztem. Vajon képes leszek megtanulni fotózni, mire ősszel elkezdődik a tanév? Tudtam, mire van szükségem hozzá. Egy új fényképezőgépre.

Kicsinek kellett lennie, de okosnak is. A kulisszában, a balett-termekben nem dolgozhatsz vakuval, nincsen segéded. Csak te vagy és a gép. És bár szerettem a Nikon V1-et, úgy döntöttem, új fényképezőgép is kell a nagy tervhez. Újra a fotós barátaimhoz fordultam, akik igyekeztek megtalálni a számomra ideális választást. Abban mind egyetértettek, hogy a váznak könnyűnek kell lenni, még az objektívekkel együtt is, mert a gép szinte egész nap a kezemben lesz. Akkor hallottam először az Olympus márkáról. Minden márkából megnéztem az ajánlásaikat, és akkor találtam rá egy igazi gyöngyszemre. Az Olympus Pen-F szép volt, kicsi, könnyű, és az ismerőseim szerint tudásban is magas minőség. Emlékszem, amikor először a kezembe vettem, éreztem, hogy rá van szükségem. Ma már biztosan tudom, hogy nagyon fontos a fotós és a gép közötti kémia. Hogy akard a kezedbe venni, örülj, hogy fotózhatsz vele. Megvettem.

Június közepén érkezett meg. Három hónapom volt arra, hogy megtanuljam a fotózás alapjait és a Pen-F használatát. Az autodidakta megoldást választottam. Vettem könyveket, otthon átnéztem az elméletet, majd a szabadban gyakoroltam. Az első objektíveim egy 17mm f1.8 és egy 40-150mm F4.0-5.6 voltak. Aki tanult már fotózni, tudja, mekkora öröm látni, amikor egy helyes beállításból szép kép születik. Amikor leesnek a dolgok. És ugyan nagyon az elején jártam, mégis őszre úgy éreztem, az alapok megvannak (félautomata beállítások), mostmár nekikezdhetek a könyvnek. Nagyon hasznos, ha az embernek a hobbija lesz a munkája, ugyanis így gyakorolhat a legtöbbet és tanulhat a leggyorsabban. Napi 6-7 órát fotóztam, és közben gyűjtöttem a kérdéseimet a balettnövendékekhez. Hamar eltelt az első félév, és én újra a Diótörő előadásain találtam magam, csak épp az egyetemi verzión. Érdekes egybeesés, és bár akkor még nem sejtettem, de ismét a Diótörő volt az a darab, amely újabb mérföldkőhöz vezetett. Egyetlen képpel.

Dorka egy akkor nyolcadik évfolyamos növendék volt. A kulisszában ült a padlón, és épp húzta fel a spicc-cipőjét. Amikor odanéztem, sebes, bekötött lábakat láttam és egy gyönyörű rózsaszín tütüt. Emlékszem, arra gondoltam, ha egy képben kéne megmutatni, mi a balett, ez lenne az. Nem volt időm gondolkodni a beállításokon, nem volt lehetőségem jó pózt felvenni a fotózáshoz, mert körülötte több lány is ült, alig fértem el közöttük. Csak fél lábbal elé léptem és automata üzemmódban kattintottam egyet. Ez 2018 december végén volt.

2019 tavaszán  az Olympus Hungary felkért nagykövetnek, ami már önmagában is elég elismerés lett volna. Közben beadtam a ‘lábas’ képet -mert azóta mindenki így hívja- egy fotópályázatra, amivel megnyertem a fődíjat, valamint egy Calvin Klein különdíjat is (HVG Extra: A nő - Szerethető függőségeink). A képemet kiállították a díjátadón, és amikor átvettem az elismeréseket, röviden elmeséltem a kép születésének történetét és miértjét. Az eseményen odajött hozzám bemutatkozni a CEWE Magyarország marketing igazgatója, és felajánlott egy szponzorációs lehetőséget, egy fotókiállítást a jövőbeli könyvbemutatókra. Mindez egyetlen fotóm miatt. Ami automata üzemmódban készült.

2020 márciusára szerintem senkit nem kell emlékeztetnem. Egy pillanat alatt változott meg mindenki élete a Covid-19 világjárvány miatt. Szabadúszó íróként és fotósként kényszerpihenésre lettem ítélve, a kultúrára kitették a ‘Zárva’ táblát, az iskolák, így a Magyar Táncművészeti Egyetem is, átálltak otthoni oktatásra. Szerencsére, a kézirat akkor már készen volt, a szerkesztőmmel az utolsó simításokat végeztük az április végi könyvbemutatóra. Ami elmaradt persze. A megjelenést szeptemberre halasztottuk el, nem lett volna értelme akkor kiadni a könyvet, illetve azt sem lehetett tudni, a nyomdák dolgozni fognak-e még, vagy azok is leállnak. Két csoport létezett. Az egyikben ugyanúgy dolgoznia kellett az embereknek, csak otthon, a másik csoportban nem volt munka, mert a feltételek nem voltak adottak hozzá. Ebben voltam én. Eleinte élveztem, mert éppen egy könyv megírása után jól esett egy kicsit pihenni. Amikor kitavaszodott, nehezen tudtam a négy fal között ülni. Ahogyan akkor többen, úgy én is, a természetbe ‘menekültem’. Akkor készítettem az első virágfotóimat. A cseresznyefák, a mandulafák, a mezei virágok könnyűek és színesek voltak, nem úgy, mint a nyomasztó, szürke hétköznapok. Ahogyan 2010-ben Párizsban, úgy most is zenével a fülemben elindultam, és kizárva a külvilágot csak a fotózásra koncentráltam. Csak most Taylor Swift szólt.

Ősszel megjelent a Szép, zárt világ: Az első balettlépésektől a színpadig, életem első fotókiállításával együtt, a CEWE Magyarország szponzorálásával. A második hullám előtt egy kicsit élvezhettem a két és fél éves munkám gyümölcsét, dedikálhattam, mesélhettem a könyv és a fotók alkotói folyamatáról. Egy írónak az írás a fontos, abban van az igazi flow, amiben elmerülhet, amit nap mint nap megélhet, a mélységeivel és a magaslataival együtt. Amikor a mű megjelenik, néhány perc örömöt ad ugyan, végigsimítani a könyv gerincét, belelapozni a képek közé, de szinte azonnal ott van a félsz, mi lesz, ha nem tetszik majd a közönségnek, mi lesz, ha rossz kritikát kap stb. stb. Valamint, én őszintén hiszem, hogy ilyenkor már az olvasó fontos. Találkozni, beszélgetni velük, meghallgatni a saját történeteiket, egy kicsit együtt megélni a pillanatot, látni, ahogy örülnek a kötetnek. De most, a kiállítás miatt mást is jelentett a megjelenés. Már nem csak íróként, fotósként is gratuláltak, külön szerepe lett a képeknek, önállóak éltek a könyv mellett. Még abban az évben megszaporodtak a balett fotózás felkéréseim, főleg szülőktől, akik szerettek volna a lányaikról, fiaikról táncos képeket. De a női magazinok is (Nők Lapja, Marie Claire, ELLE, Glamour) balett témájú cikkeket és fotókat rendeltek tőlem, egyre több olyan anyagot, amelyben a szöveg és a fotó is az én feladatom volt. Ez jó alapot adott ahhoz, hogy később más témákban is keressenek, már fotósként is.

A természetfotózás lett a hobbim. A Covid bőven adott még lehetőséget arra, hogy más programom se legyen, csak virágokat fotózni. Gondoltam, kipróbálom a makro fotózást is. Nagyon tetszettek az Instagramon látott képek más fotósoktól, a mélységélesség, a részletgazdagság. Vettem egy 60mm f2.8-as makro objektívet. Az első fotómat a kertben készítettem, egy hópehelyről. Fogalmam sem volt, mit csináltam, egyszer csak ott volt egy darab hópehely a jeges kékség közepén. Mint Elza birodalma.

Tavasszal folytattam a virág- és természetfotózást. Egyre több képet tettem ki az Instagramra. Megkeresett egy nemzetközi fotós szaklap, (akik egyszer már publikálták a balett fotóimat), hogy szeretnék, ha írnék egy cikket a virágokról és a természetben készített képeimről. Több mint 20 oldalt szántak a lapjukban a sztorinak, angol nyelven. Ezt a témát nagyon magaménak éreztem, épp olyan érzés volt fotózni, mint a legelején. Csak már nem automata üzemmódban.

Az elmúlt két év főleg a tanulásról és a fejlődésről szólt. Már nem csak balett témában fotózom, egészen változatos lett a paletta: pilóta nők, űrhajósjelöltek, artisták. Mostanában főleg az ELLE és a Glamour magazinnal dolgozom. Az az egy hópehely, akárcsak a ‘lábas kép’ újabb mérföldkőhöz vezetett. 2022 év végén megkeresett a 220volt az Instagramon, hogy kitehetik-e téli borítóképnek a hópelyhes fotómat? És hogy mi lett abból az egy levélből? Például ez a cikk, a  harmadik közös fotós workshopunkról. A tavaszi balett és az artista portré után makro virágfotózás volt a téma. A Városligetben, a Millenium Háza rózsakertjében mutattam meg a virágfotózás örömét, valamint a makro fotózás alapjait. Tanítani, közösen fotózni egy új élmény számomra. Nagyon élvezem! És én örömmel is adom át mindazt a tudást, amit az elmúlt években szereztem, azzal a személyes tapasztalattal, hogy a látásmód nem a gép menüjében keresendő, hanem a fotósban. Az alapvető technikai tudás elsajátítása nem nehéz. A legfontosabb az, hogy szenvedélyből fotózz, semmi más nem számít.

Írta és fotózta: Czank Lívia

A virág fotózás workshopra készített sorozatom:

A képek OM SYSTEM OM-1 fényképezőgéppel készültek.