Beszámoló - Egy fotósorozat margójára: Párizs

Szeretem a régi képeket is, mert emléknek tökéletesek. Viszont, technikailag bőven hagynak maguk után kivetnivalót. De ez is a folyamat része, senki nem kezdi tökéletes mélységélességgel, kompozícióval, a hangulathoz megfelelő utómunkával. Tanulni sosem szégyen és mindig megtérül! Biztos vagyok benne, hogy a tíz-tizenhárom évvel ezelőtti tudásom nem lett volna elég ahhoz, hogy az Air France repülőjeggyel szponzorálja az utazásomat. Idén viszont az a megtiszteltetés ért, hogy az Air France támogatta az őszi párizsi fotósorozat elkészítését. Ezúton is nagyon hálás vagyok a bizalmukért!
            Konkrét útvonalakkal, utcanevekkel, napokra lebontott tervvel indultam útnak egy kora hajnali járattal. Az időjárás előrejelzés annyit mutatott, hogy néha eleredhet az eső, 40-50% eséllyel. Párizs különlegesen szép esőben, legalább lesznek borongós képeim is. A Charles De Gaulle repülőtéren kora reggeli, napos időjárás fogadott. Egyre lelkesebb lettem, pedig alig aludtam két órát. Az RER-vel bementem a belvárosba, a Palais Garnierhez, ahol megreggeliztem. Az átszellemüléshez nincs is jobb kezdés, mint croissant majszolni és kávézni egy párizsi kávéház teraszán. Már éppen indulni készültem, amikor a napot eltakarta egy sötét felhő. Gondoltam, oké, a felhőátvonulás még jól is mutat majd a képeken. A következő három órában ömlött az eső. Nem az a romantikus fajta, amiben még kényelmesen elfotózgatsz. Ilyen esőzés alatt született a mondás, ‘mintha dézsából öntenék”. Néhány képet azért tudtam készíteni, de a nap hátralevő részét vagy egy étteremben vagy a Sephorában töltöttem. Az első napi tervem, amely a Palais Garniertől a bal parton át, egészen a Pont de Birk Hakeim-ig vezetett, ahol a naplementében fotóztam volna az Eiffel-tornyot, bőrig ázott. Este át kellett gondolnom, mostmár a francia időjárási előrejelzést komolyabban szemügyre véve, hogyan tovább. Úgy tűnt, a második nap lesz az egyetlen, amire nem mondanak esőt, az utolsóra újra nagy záporokat jeleztek az időjósok, már nem 40-50%-ban, hanem 90%-os bizonyossággal. Eléggé elkedvtelenedtem. Bevallom, legszívesebben hazajöttem volna. Az igazság az, hogy elég nagy teher volt a vállamon. Bizonyítani szerettem volna a 220volt, az OM System, az Air France és persze, nem utolsó sorban az olvasók előtt is. Erre nem is éreztem tökéletesebb utazást Párizsnál, mert magabiztosan közlekedtem az utcákon, tudtam, hova érdemes elmenni és mikor. De az élet nem mindig olyan kegyes, mint például Skóciában, ahol fogalmam se volt, jó e tervem, cserébe semmilyen nehezítő tényezővel nem kellett szembenéznem, csak végigmenni a kijelölt útvonalon. Némi önmarcangolás után úgy döntöttem, rábízom magam a véletlenre. Ösztönösen fogok fotózni, nem utcaneveket nézek, hanem élvezem azt az egy gyönyörű őszi napot, amit Párizsban tölthetek, eső nélkül. Úgy döntöttem, ez lesz az eddigi legszebb élményem, amit a városban szerzek.
            Másnap valóban kisütött a nap, sűrű bárányfelhők követték egymást az égen, aminek persze nagyon örültem! Mindenki szereti a felhőket, legyen bármilyen formájuk, színük, méretük. Ha csak a nagy kékség vagy szürkeség köszön vissza a képeken, nem okoz olyan szép összhatást, úgyhogy ezt máris bónuszként fogtam fel. Az OM-1 vázam volt nálam, az előző cikkekben már sokat emlegetett 12-40 mm f1:2.8-as objektívvel (https://www.220volt.hu/OM-SYSTEM-M-Zuiko-Digital-ED-12-40mm-f/2-8-PRO-II), valamint erre az útra választottam egy kisméretű, könnyű portré objektívet is, egy 45 mm f1:1.8-at is (https://www.220volt.hu/Olympus-M.Zuiko-Digital-45mm-f-1.8-Micro-4-3-ezust). Nyakpánton lógott az OM-1 a 12-40 mm f1:2.8-val, a 45 mm f1:1.8 pedig elfért az övtáskámban.
Néhány konkrét helyszín volt a fejemben, de csak azért, mert ezeket sosem hagyom ki, ha Párizsban járok. Ilyen volt a nap első állomása, a Notre Dame. Emlékszem, a szívem szakadt meg, amikor éjszaka figyeltem a tévén keresztül, hogyan lesz hamuvá a nagy része. Szerencsére, mint egy főnix, újjá fog születni, de a nagy része még kívülről sem járható körbe. Azért még mindig gyönyörű látvány!
Sokáig tartana, és talán nem is arra vagy kíváncsi, pontosan milyen útvonal lett végül a B tervem. Dióhéjban, a Notre Dame-tól tettem egy hatalmas kört Párizs belvárosában, először a jobb parton (átmentem a Notre Dame után a Szajna túlpartjára), majd a bal parton vissza, egészen a Louvre-ig. Ez a ‘kis’ séta közel tíz óra volt. Azt már megtanultam a fotózásokon, többször tanulópénzként, hogy bíznom kell az ösztöneimben, és nem szabad mások fejével gondolkodnom, vajon mit várnak el tőlem. Persze, van az a megbízás, ahol konkrét tervek vannak, de jelen esetben egy olyan feladatról beszélek, hanem szabadkezet kaptam. Én most tényleg mindent igyekeztem elfelejteni. Greg Williamstől olvastam egyszer (főleg hollywoodi hírességek portréfotóiról ismert), hogy onnantól kezdesz majd különleges képeket fotózni, amikor nem nézel több inspirációt másoktól, ők hogyan csinálják. This is true! Azon a napon arra lettem figyelmes, hogy a sok eső után, a felhős-napos időszakok váltakozásával elképesztő árnyjátékok voltak mindenütt a városban, a betonon, az épületeken, a fákon. A 12-40 mm-es objektívvel lehetőségem volt különleges utcai részleteket és egy-egy nagyobb jelenetet is befotózni. Viszont, a felhőátvonulások miatt olyan hamar elillantak a gyönyörű fények, hogy muszáj volt akkor is kattintanom, ha nem volt minden tökéletes a kompozícióban. És ezzel elérkeztünk egy nagyon fontos témához, amiről őszintén kell beszélnünk. Skóciában, de az októberi, szentendrei témánál is bőven volt lehetőségem várakozni, tesztelgetni, honnan a legszebbek a fények. Edinburghban volt olyan utca, ahova többször is visszamentem, annyira tetszett. Párizsban el kellett döntenem, hagyom e veszni a pillanatot csak azért, mert a hétköznapi élet viszontagságai elcsúfítják a képet, vagy használva a mesterséges intelligencia adta lehetőségeket, utólag finomítok majd a végeredményen. Kényes téma ez mostanában, hol van az egészséges határ, ha egyáltalán van ilyen, mit érdemes megengedni és mit nem, ha utómunkáról van szó? Én arra az elhatározásra jutottam, hogy azt fogom lefotózni, amit szépnek és különlegesnek látok. Nem stresszelek azon, hogy belesétálnak a fotómba, hogy begördül egy autó a kompozíciómba. Tudtam, hogy nem kísérletezhetek örökké, mert azzal időt veszítek. Illetve, kihívást találtam abban, hogy olyan részleteket keressek, amelyek lehet, nem jutnának egyébként eszembe. A Photoshopban, a Generative Fill elképesztő precizitással képes eltüntetni a nem kívánatos elemeket, és kitölteni a teret! Az én véleményem az, hogy ez még nem az ördögtől való, főleg nem egy olyan helyzetben, amibe kerültem az időjárás miatt. Szerencsére, csak egy-két fotóról volt szó, ahol erre a megoldásra támaszkodtam -az utcán még csak gondolatban-, de jó érzés volt tudni, hogy sikerült megörökítenem egy pillanatnyi becsillanást, egy szép árnyékot úgy, hogy nem vesztettem el a fotókat a hétköznapi élet körforgása miatt. Az egyik novemberi posztban videóban mutatom meg, hogyan tudod alkalmazni a Generative Fillt a Photoshopban. Itt tudod megnézni: